De tényleg.

Tegnap volt a házassági évfordulónk, a sokadik, és én egy gyönyörű csokor orchideát kaptam a férjemtől, aki nem él velem már fél éve.
Furcsa dolgok történnek mostanában. Majd talán elkezdek újra írni is, de az utóbbi időben nem nagyon volt időm se, meg valahogy az volt az érzésem, hogy most jobb csak úgy megélni a dolgokat, mint leírni őket, ezáltal újra és újra átgondolni, rágódni mindenfélén.

Sokat, nagyon sokat erősödtem ebben a 6 hónapban. Dolgoztam is egy ideig, úgy talált meg egy munka, hogy igazából nem is akartam dolgozni, jó is lett volna, ha nem használtak volna ki a végtelenségig, úgyhogy annak vége lett. Viszont optimizmussal tölt el, hogy úgy találtam munkát, hogy nem is akartam, ezért hiszem, hogy szeptemberben, ha KisB-vel elrendeződnek az iskolakezdés körüli dolgok, akkor megint találok magamnak valami jót.

Ami a legfontosabb, a gyerekek nagyon jól vannak, Z iszonyatosan sokat van velük, talán többet is, mint amikor velünk lakott, és az az idő, amit most velük tölt, nagyon aktívan telik, így mindannyian élvezik minden pillanatát. Z elkezdte élvezni a gyerekei társaságát, és persze bebizonyosodott, hogy a tiltott gyümölcs csak addig édes, amíg tiltot, vagyis T.A.-ról hamar, nagyon hamar kiderült, hogy csak a máz olyan csillogó, ami belül van, az nélkülözhető.

Azért én még mindig gyűlöllek, T.A., de némi örömmel tölt el, hogy te valószínűleg életed végéig csak valakik szeretője leszel. Mindig másvalakié, és soha, de soha nem fogod átélni azt az örömöt, amit én átélek minden nap minden percében, amit átéltem  most egy fél perce, amikor a még nem alvó kisnagyfiam idejött, megpuszilt, és azt mondta, szia Anya, nagyon szeretlek.
Nem mondom, hogy nem lenne teljesebb az életem, ha Z itt lenne velem, de beszélgetünk sokat, néha még utazunk is együtt, 3 hete például megajándékozott életem egyik legszebb éményével, amikor elvitt magával Velencébe egy üzleti útra. 
Most talán mindketten jól vagyunk így, néha-néha lépünk egy aprócskát egymás felé. Azt hiszem, mindketten átmeneti állapotként éljük meg ezt az időszakot, és persze ebből vezet út sokfelé. Remélem, egyszer még találkoznak az útjaink, de én most csak álldogálok itt a magamén, és várok türelmesen.

Mármint születésnapból volt már jobb is. Bár az előző vetekszik ezzel a maival.

Z. perceken belül megérkezik, mert ma ő viszi a gyerekeket iskolába, óvodába, hogy én a vizsgára szívjam fel magam még az utolsó percekben is. Két órát aludtam az éjjel. a gyomrom fájdalmas görcsgombócként feszül.

Valahogy nem kívánom se ezt a szigorlatot, se a délutáni családi beszélgetést, majd az azt következő bővebb családi születésnapi ünneplést sem.

KisB-nek félelmetes emlékezete van, így élénken él benne az előző születésnapom, amikoris zokogva vettem át tőlük és Z-től az ajándékokat. Persze, hiszen percekkel azelőtt szembesültem T.A.-val az iwiwen.

Még amikor úgy, volt, hogy minden rendben volt köztünk Z-vel, valamikor ősz elején, kisB megkérdezte tőlem, hogy mit kérek a következő szülinapomra. Z. is ott volt, így ő is hallotta, amikor kis gondolkodás után azt feleltem, hogy igazából semmit se szeretnék kapni, "csak" egy jobb szülinapot, mint az előző.

Tudom, hogy nagylány vagyok már, de nem lehetne, hogy néha teljesüljenek a kívánságaim!?

Ha a virulok része nem is igaz, a többi igen.

Nagy nap lesz a péntek, arra készülök.
Vizságzom a főiskolán, arra tanulok. Aztán az "elutazott" férjem aznap látogat meg bennünket először, az lesz a nap, amikor elmondjuk a gyerekeknek, hogy apa már nem lakik velünk.

Születésnapom lesz aznap, január 22-én. Egy évvel ezelőtt pontosan azon a napon tudtam meg, hogy a férjem kivel, és mennyire komolyan csal meg. Gyönyörű ajándék volt...

Túl fogom élni az idén is, mint ahogy túléltem az előző születésnapomat is, még akkor is, ha nem lesz könnyű, de ahogy Z. mondta, nekem kell erősnek lennem, mert ő nem tud.

Drága Angyalka, és a Többiek! Gondoljatok rám, és a gyerekekre pénteken, aztán néhány napon belül jelentkezem.

Kár szépíteni ezt a dolgot, a helyzet az, hogy össze van törve a szívem. Fáradt vagyok, kimerült, magányos, boldogtalan, türelmetlen, sárkány.
Szegény gyerekeim. Nem nagyon értik, hogy mi történt az anyjukkal, de kénytelenek megtanulni, hogy új szabályok vannak, mert 3 gyerek nem egyemberes feladat.

Mégsem emiatt vagyok igazán boldogtalan, mert bár már leginkább csak vonszolom magam a fáradtságtól, tudom, hogy ez a része egyszer rendeződni fog, megtalálom majd a helyes ritmust (bár érdekes lesz egyszer még dolgozni is, de most ebbe bele se gondolok inkább), és akkor majd tudok megint normális anya lenni.

De én nem akarok egyedül lenni. Nem akarok pasizni, nem akarok megszokni valaki újat, nem akarom, hogy a gyerekeimnek meg kelljen szoknia, hogy anya nem apával alszik, hogy a gyerekek máshoz kötődjenek az apjuk helyett, én ezt az egész érthetelen, élhetetlen, rémálmos történetet nem akarom.

Én szeretem a férjemet, és vele akarok élni. Tegnap este beszéltem vele telefonon. Azt mondja, "hidd el, hogy szeretlek téged nagyon, és őket is".
De ott, ahol most van, csend van, nyugalom, rend. Persze, hiszen nincs ott három gyerek. Na de hát ez nem így működik...

Azt kell mondanom, hogy jó döntés volt Z-t megkérni arra, hogy most egy darabig ne jöjjön.

Időt nyertem mindenféle szempontból. Időt, amíg a gyerekeknek nem kell elmondanom, hogy valójában mi történik. Bár B. azt hiszem sejt valamit. Tegnap este lefekvés után pityeregve ment ki a konyhába egy pohár vízért, és azt mondta: „Anya, szeretném, ha holnap délután együtt a kicsikkel játszanánk valamit.”

Okos, majdnem 10 éves nagyfiam. Olyan szeretettel fordul felém, amit nála már nagyon rég nem tapasztaltam. Szeretett persze eddig is, de soha egy ölelés, egy kedves szó, csak úgy elvolt mellettem, én meg hagytam, mert láttam, hogy most amolyan pusziletörlős korszakot él, és reméltem, hogy majd elmúlik. Most meg valahogy kinyílt, és látszik rajta, hogy csak úgy szívja magába a szeretetet, a kedvességet, a törődést, és tud belőle visszaadni is.

KisB naponta legalább 10-szer kérdezi meg, hogy Apa mikor jön haza, és erre nagyon nehéz válaszolni, hiszen olyan többé már nem lesz, hogy Apa hazajön. Pár napja azt mondtam neki, hogy még lehet, hogy 15 nap, azóta kicsit nyugodtabb, és magában számolja vissza a napokat.

És ami a legfurcsább, hogy ma reggel már Zuzmó is érdeklődött, hogy még hány nap, míg apa megjön, pedig ő sosem szokott. Ő ilyen szempontból nagyon jó természetű gyerek, mindig boldog attól, amije éppen van.

Persze ha arra gondolok, hogy a gyerekeknek most napokig azért kell nélkülözniük az apjukat, mert én azt akartam, hogy ha már elhagy minket, akkor egy ideig legyünk egyedül mindannyian, kicsit rosszul érzem magam, de akkor is muszáj már magamra is gondolnom ebben a helyzetben, arra, hogy nekem mi a jó. És ha ebben a helyzetben lehet bármit pozitívumként megélni, akkor nekem az most jó, hogy nem kell Z-vel találkoznom. Hogy nem kell várnom, hogy mikor jön, és nem kell azon agyalnom, hogy hova megy, mit csinál, amikor innen elmegy.

Most valahogy képes vagyok kizárni ezeket a gondolatokat magamból, próbálok minél kevesebbet gondolni rá. Ha sikeres vagyok, akkor 1 órából csak negyvenöt percet töltök azzal, hogy az életemen, Z-n agyalok.

De sajnos fogy az időm, hamarosan eljön az a nap, amikor újra szembesülnöm kell a keserű valósággal, amikor át kell élnem újra és újra, hogy milyen érzés, amikor Z. távozása után megüresedik a ház, és amikor a gyerekekkel meg kell értetnünk, hogy mi történik, és miért.

Ez lesz a legnehezebb, hiszen ezt még én magam sem értem, ahogy talán Z. sem.

Vannak az ember életében olyan aprócska, szinte jelentéktelennek tűnő mozzanatok, amiken akár át is csúszhatunk anélkül, hogy bármi történne, de ha elég figyelmesek vagyunk, ezek az aprócska dolgok falakat dönthetnek le bennünk iszonyatos energiákat felszabadítva.

Én ma átéltem egy ilyen aprócska, futó pillanatot, ami (remélem nem csak átmenetileg) nagyon, de nagyon elgondolkodtatott.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarom mindennél jobban, hogy a gyerekeimet normális családban nevelhessük fel. Együtt. Apa, anya és a gyerekek, így öten. Ha valami csoda folytán mégis így alakul az életünk, boldog leszek, de nagyon-nagyon fogok figyelni, mert ezt a mocskot még egyszer én nem csinálom végig, az biztos.

Ahogy az is biztos, hogy nem leszek partner abban, hogy Z. itt is, ott is megtalálja a számítását, és úgy éljen családban, hogy közben nem él benne.

Ma láttam egy nőt. Végtelenül ellenszenves volt, pont ezért figyeltem fel rá. A lábán egy hosszú, fekete csizma, a szárán nagy betűkkel PRADA felirat. Na most én még ilyet élőben sosem láttam.

Pedig mi az átlagnál jóval jobb módú embereknek számítunk, egyébként Z. nyilván nem utazta volna be a fél világot az elmúlt években. De én eközben valahogy mindig spóroltam.

Voltak persze közös utazások, van autóm, egy gyönyörű házban élünk, amit nagyon akartam, azt megkaptam, de én kevés dolgot akartam nagyon, mert mindig láttam, hogy vannak határok. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, hogy érthető legyen. Igazából nem is a múlt dolgai, lemondásai fájnak, hanem a jövő.

De az meg az én kezemben van.

Az a nő a PRADA csizmájában eszembe juttatta, hogy ki is vagyok én.

Valaha reklámszakember voltam, értettem ahhoz, amit csináltam, sokan szerettek velem dolgozni, imádtam a munkámat. Ha kellett, 16 órát dolgoztam egy nap, és jó pénzt kerestem. Ha nem hagyom abba azért, hogy anya legyek, és feleség, aki mindent, de mindent megold itthon, ma nem jelentene problémát egy PRADA csizma, de én arra igazából sose vágytam, mert nem vagyok az a típus.

De annál, ami most van, ami rám vár, sokkal többre vágyom, és meg is fogom szerezni.

Vissza kell kapnom a régi énemet, azt az energiát, ami éveken át vitt előre, a motivációt, hogy előbbre jussak.

Be kell fejeznem az iskolát, tanulnom kell egy csomót, a következő négy hónapban meg kell írnom két diplomamunkát, és le kell tennem egy rakás vizsgát. Én ezeket meg akarom csinálni.

És aztán kell egy jó munka, mert nem akarok anyagilag függni egy olyan embertől, aki éveken át megcsalt, nap mint nap a szemembe hazudott, aztán egy éven át kínzott, gyötört, megalázott  a saját gyengeségével, bizonytalanságával, az embertelenségével.

Franczi férje, aki maga is egy hasonló krízist élt át pont egy évvel ezelőtt, aki maga is agyalt hetekig, hogy felrúgja-e a családját egy újért, azt mondta, amikor meghallotta, hogy Z. elköltözött, hogy az ember ilyet egy idegennel sem tehet meg, nemhogy a családjával, a feleségével és a gyerekeivel, akiket szeret.

Ahogy néztem azt a nőt a csizmájában, felfordult a gyomrom. Hányingerem lett attól, amit át kellett élnem az elmúlt évben, amit Z. csinált már évek óta a hátam mögött, és amit elkövetett ellenünk tavaly. Hányingerem van attól, hogy képes volt elhagyni bennünket, aztán visszajött, bár már senki sem kérte rá, és aztán újra összetörte a szívemet, és össze fogja törni a gyerekekét is, amikor elmondja nekik, hogy valójában nem elutazott, hanem elköltözött.

És hányingerem van attól, hogy aztán mosolyogva kell asszisztálnom ahhoz, hogy lubickoljon a gyerekei szeretetében, amikor éppen kedve lesz hozzá.

Hányingerem van attól, hogy képes voltam egy teljes éven át úgy élni, hogy közben minden nap minden percében azon rágódtam, hogy vajon hol van, mit csinál, mikor jön, hazajön-e egyáltalán.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarom mindennél jobban, hogy a gyerekeimet normális családban nevelhessük fel. Együtt. Apa, anya és a gyerekek, így öten. De akkor is hazudnék, ha azt mondanám, biztos vagyok abban, hogy magamat ki akarom tenni ennek még egyszer.

Ma elvittem B-t a zeneiskolába, aztán gyorsan elrohantam vásárolni. Ahogy beléptem a boltba, boldogan nyúltam az erős paprika felé. Mikor legutóbb voltam vásárolni, nem volt, most viszont szép, sötétzöld példányok díszelegtek a polcon. A bejáratnál összefutottam nagyB-vel, Z bácsikájával, így nem tűntem annyira hülyének, amikor a paprikához nyúlás mozdulatsorának végén könnyekben törtem ki, amikor rájöttem, hogy mekkora idióta vagyok, nincs is kinek erős paprikát vennem, mert már nincs velem a férjem, aki azzal szereti felturbózni a vacsoráját.

A rozscipónál már nem bírtam tovább, azt megvettem, mert Zuzmó is szeret olyat enni, meg néha én is, ha épp eszembe jut, hogy ennem kéne valamit.

Tizenöt év „szolgálat” után nem egyszerű feladni a mindennapi rutint.

Annyi havat lapátoltam, hogy annyi már nincs is, és még mindig, vagyis már megint esik. Tegnap kétszer ellapátoltam a ház körül, ami már önmagában nem kevés, ma pedig, amikor hazaértem az óvodából rájöttem, hogy szemben az idős vak asszony férjét tegnap megint elvitte a mentő, úgyhogy nincs aki megcsinálja, hát ellapátoltam ott is. De most már nem érzem a vállaimat. Vagyis inkább érzem, túlságosan is.

Közben pedig komolyan attól tartok, hogy már biztosan nem vagyok normális, mert normális ember ép ésszel ezt nem bírja ki. Nem a hólapátolást, hanem az életemet.

Iszonyatosan egyedül vagyok. De annyira, hogy az leírhatatlan. Tartom magam kőkeményen, mert nem omolhatok össze a gyerekek miatt, de nem tudom meddig megy ez így. Hányszor mondtam Z.-nek, hogy milyen jó neki, ő választhat család vagy szerető, család vagy egyedüllét között. Nekem nincs választásom, nekem el kell fogadnom az életemet úgy, ahogy ő határoz felőle, és nekem talpon kell maradnom, mert itt maradok egyedül három ellen.

Legszívesebben Ms. Havisham-mé válnék, és ülnék az életem maradványain, de nem tehetem.

Mikor Z. elment, hosszú percekig feküdtem a padlón zokogva, üvöltve, ahogy csak a hangszálaim bírták. Azt hiszem, akkor kiüvöltöttem magamból a feszültséget néhány napra előre, és talán most ettől van rajtam ez a végtelen üres tompaság.

De azért az nem normális, hogy a legközelebbi családtagokon, na meg Franczin kívül még nem mondtam el senkinek. A legközelebbi barátaim sem tudják, hogy elhagyott a férjem.

Elment, és amióta elment, nem hallottam a hangját, egy smst sem küldött, egy e-mailt sem. Azt sem kérdezte meg, hogy hogy vagyok, hogy a gyerekekkel mi van, hogy hogy bírom nélküle.

Nem bírom nélküle. Úgy érzem, belehalok a hiányába. Nem bírom elviselni, hogy nincs kihez szólnom esténként, nincs, aki megölel, aki szeret. Két napja a kanapén alszom, ruhástól, mert nem tudok este lezuhanyozni, belebújni a pizsamámba és bemenni az üres hálószobába. Egyszerűen képtelen lennék rá, ahogy a normális alvásra is képtelen vagyok. Nyugtató ide vagy oda, óránként felébredek. Olyankor a kezembe veszem a telefonom, megnézem, nem jött-e sms, elfojtom magamban a vágyat, hogy én írjak egyet, néha még az e-maileket is megnézem, hátha ott jött valami, de persze semmi.

És az idióta fejem közben tele van aggodalommal. Hogy Z. vajon hogy van. Eszik-e, alszik-e, tud-e dolgozni, hogy érzi magát, hogy boldogul egyedül. Ha egyáltalán egyedül van.

Gyűlöllek, T.A, jaj, mennyire gyűlöllek...

Súlyos, nedves hópihék millióival köszöntött be a mai reggel. Szeretem a hóesést, mert ilyenkor olyan puhán csendesekké válnak a zajok, a hangok szinte belefulladnak a mindent beborító fehér lepelbe.

De ma nagyon nehéz volt ez a csend. Ahogy lapátoltam a havat a szinte még sötét utcán, B. már készülődött, hogy Franczi, a szomszéd iskolába vigye, a kicsik még békésen aludtak a jó meleg szobában, én meg ott álltam egyedül, és olyan értelmetlenné vált minden.

Z. tegnap elköltözött. Üres lett a ház, üres lett az életem nélküle. Az utóbbi napokban már ott tartottam, hogy szinte szántam őt, és már-már meg is értettem. Már majdnem elfogadtam a döntést, hogy neki most el KELL mennie, mert beleőrül, ha nem történik valami nagy változás az éltében, mert nem tud kikerülni abból az örvényből, ami lehúzza őt.

De ma, ahogy ott álltam reggel abban a hideg, dermesztő csendben, még üresebbé, értelmetlenebbé váltak az elmúlt hónapok magyarázatai, az a kevés, amit ki tudtam szedni belőle.

Nincs értelme annak, hogy én állok ott a hóval borított utcán, én lapátolom a havat, hogy a szomszédnak kell iskolában vinnie a gyerekemet, hogy a másik kettőt ne kelljen hajnalok hajnalán kirángatnom az ágyból. Nincs értelme annak, hogy tudod, mennyire szeretlek, de nekem most mennem kell. Nincs értelme annak, hogy itt leszek, bízz bennem, számíthatsz rám, majd segítek. Nincs értelme annak, hogy nem hagyom el a gyerekeimet, csak elköltözöm, de együtt fogjuk felnevelni őket.

Ezek lehetetlenül ellentmondásos, zavaros, értelmetlen gondolatok.

Az embernek nem lehet két élete. Nem lehet azt, hogy van is családom, meg nincs is, nem lehet, hogy amikor úgy tartja kedvem, veletek vagyok, amikor nem, akkor jól érzem magam mással. Ez olyan kinn is vagyok, benn is vagyok, én most már majdnem boldog vagyok, a többi meg beledögölhet pozíció. A másik álljon talpra, legyen erős, függetlenedjen tőlem érzelmileg, miközben minden nap végignézi, hogy én besétálok, aztán ki. A gyerekek Istenként üdvözölnek, és csüngnek rajtam, amíg ott vagyok, én vagyok Apa, a minden, akit várnak, akit szeretnek, aki hiányzik, és most jaj de jó, hogy itt van az okos szemével, a nyugodt mosolyával, a türelmével, mert most azért jött, hogy velünk játsszon, és azt a másfél órát ha kell fél lábon is kibírja velünk, anélkül, hogy ordibáljon velünk.

Aztán amikor elmegyek, hogy egyedül legyek, vagy T.A.-val, vagy egy másik nővel, vagy az elmúlt években magamra szedett barátokkal, akik nyilván helyeslik a döntésemet, mert a feleségem, a családom, akiket soha nem mutattam meg nekik, számukra csak valami ködös, távoli fantom, becsukom az ajtót magam mögött. Otthagyom azt a furcsa, zavarodott csendet, amit én már nem hallok. Otthagyom a könnyeket. A feleségemét és a gyerekeimét, akik egymást próbálják támogatni a bajban. Akik ott élnek a hiányommal együtt, és nem értik, hogy én most hol is vagyok, mit is csinálok, miért is nem vagyok velük. Ki, mi lehet fontosabb, mint az, hogy velük legyek?

De én, aki elmegyek, ezeket a könnyeket már nem látom, ezeket a gondolatokat már nem hallom. A panasz, a legörbülő szájak, a zokogó gyerekek már az otthagyott feleségnek maradnak, neki kell megnyugtatni a síró gyereket, akinek hiányzik Apa. Neki kell valami épkézláb magyarázatot találni arra, hogy Apa hol van, miért nincs itt.

Én, az elhagyott feleség, nem nagyon tudok magyarázatot találni, mert nem értem, még mindig nem tudtam felfogni ezt az egész dolgot.

A bűnöm az, hogy három gyereket szültem, akik tény, hogy a kelleténél kicsit jobban lefoglaltak. Tény, hogy nem volt időm, energiám a férjemre, tény, hogy nem törődtem vele eleget.

A büntetés, hogy magamra maradtam a három gyerekemmel, 39 évesen itt állok egyedül, társ, munka és minden nélkül, kiszolgáltatottan érzelmileg, anyagilag, emberileg. De van három gyerekem, akiket fel kell nevelnem, méghozzá úgy, hogy az ő életük majd ne legyen olyan elcseszett, mint amilyenné a miénk vált. Hogy a látott példa ellenére, ők majd képesek legyenek normális kapcsolatban élni, és ne rúgjanak fel mindent, amikor a házasság épp nem fenékig tejfel.

Z. most mindenért engem okol, minden felelősséget rám hárít, talán mert tőlem volt a legegyszerűbb megszabadulnia.

Pedig csak korpa közé keveredett, és megették a disznók.

Úgy látszik az ember még 40 évesen is kerülhet rossz társaságba. Még ilyenkor is csábíthat az, ha a másiknak több van, ha a másiknak jobban megy. Még ennyi idősen is mutathat példát a másik, aki feláll és elhagyja a gyerekeit, a családját, és aztán meglódul a szekere és hirtelen milliárdokat keres, az élet császára lesz, pedig előtte hideg vízre is alig jutott. Hogy a kettő között van-e összefüggés, azt én nem tudom. De azt tudom, hogy Z. korábban sose akart az élet császára lenni.

És azt is tudom, hogy a munkájában való sikertelenségéről sem én tehetek, hanem azok az emberek, akikkel egy jó ideje már nem képes normálisan együtt dolgozni, mert csak visszahúzzák őt, meg egymást. Hogy a cége azóta nem megy jól, amióta nem ő vezeti egyedül, amióta nem tud, nem akar már olyan harcosan törtetni előre, mint ahogy akart még 10 évvel ezelőtt.

Hogy közben 40 lett? Nos igen, a korral talán bölcsebbek leszünk, de mindenképpen fáradékonyabbak, kevésbé törtetők, kevésbé harcosak. Ha ezt nem látjuk be, nem ismerjük el, hogy már nem bírunk annyit, mint régen, kell találnunk valami más okot, hogy el tudjuk fogadni a kicsit hanyatló teljesítményünket.

Ha belegondolok, tényleg lehet, hogy a gyengeségünk elfogadásánál sokkal egyszerűbb eldobni a régi életünket, és hinni abban, hogy egy új kapcsolatban majd megújulunk, és egy új nő oldalán megtáltosodva megint mienk lesz a világ.

És milyen keserű lesz a csalódás, ha mégsem így lesz…

Ha még jobban belerokkanunk, amikor rájövünk, hogy rossz döntést hoztunk. Hogy talán mégsem a párkapcsolatunk volt felelős minden más kudarcért, hanem talán fordítva. Talán kicsit a másfajta kudarcaink facsartak ki annyira, hogy a magánéletünket is sokkal sötétebbnek láttuk, mint amilyen valójában volt.

Hogy talán ha a munkánk rosszul zötyögő szekerét fordítjuk fel fenekestül, az sokkal lángolóbb tüzet szít, mint az, ha elhagyjuk a családunkat.

Eltelt az első 24 óra egyedül. Amióta Z. elment, a lelkemet marcangoló ,őrjítő fájdalom ellenére, valami furcsa, fásult nyugalommal teszem a dolgom, mint egy robot. Nem engedetem meg magamnak azt a luxust, hogy összeomoljak, mert a gyerekek úgy tudják, hogy Apa néhány hétre külföldre ment.
Kell egy kis távolság, kell egy kis idő mindannyiunknak. Nekem meg kell szoknom a gondolatot, hogy elhagytak, hogy amikor a gyerekeknek is muszáj lesz majd elmondanom, bennem már legyen annyi erő, hogy támogatni tudjam őket.

És Z.-nek is kell egy kis idő, hogy megtapasztalja, hogy milyen egyedül. Milyen nélkülem és a gyerekek nélkül.

Bár a jó „terápia” talán nem ez lenne. Ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét oda, amikor Zuzmó két hetes volt, kisB 15 hónapos baba, B. pedig 5 éves óvodás. Én utazgatnék, Z.-t pedig itt hagynám a három gyerekkel, ahogy ő tette velem. De előtte nem vásárolnék be, mint ahogy tettem 39 hetes terhesen, mikor Zuzmót mentem megszülni, hogy nehogy üresen maradjon a háztartás arra az egy hétre, amíg az itthon maradó férjemre és a két gyerekemre az anyám és az anyósom meg a bejárónő vigyáz, mos, főz, takarít.

Nem. Egyedül hagynám őket két nem alvó babával, és mindazzal a feladattal, amiket nekem kellett megoldanom, amíg a férjem hol itt, hol ott élte világát. Kíváncsi lennék, hogy Z. mondjuk két ilyen hét után is olyan súlyosnak látná-e az én bűneimet…

Nem tudom emlékszel-e erre a mondatra, nekem ez zakatol a fejemben csaknem egy éve: "Szerettelek végig 2008-ban, azt akarom, hogy 2009 még különb, még szenvedélyesebb legyen." Hát nem lett az. Pokoli szenvedést hozott ez az év mindannyiunknak. Magam sem tudom, hogy éltük túl.

Nos, én nem szerettelek téged soha, egyetlen pillanatig sem, de ez biztosan nem lep meg. Én nem ítélek el senkit, aki lefekszik másvalaki férjével, de téged megvetlek, és gyűlöllek, és ez így lesz életem utolsó percéig, mert nem tudtad, hogy hol a határ. Nem tiszteltél sem engem, sem a gyerekeimet, a családunkat, amikor olyan messzire mentél, amihez nem volt jogod.

Megvetlek, mert képes voltál még akkor is utazgatni, szeretkezni a férjemmel, amikor tudtad, hogy én és a gyerekeim tudjuk, hogy mit tesztek. Nem ismerek olyan embert, aki erre képes lett volna, pedig ismerek néhányat, akinek házas emberrel volt viszonya.

Nem csak téged hibáztatlak, ahogy magamat sem, mert a házasságunkat ketten rontottuk el, ahogy el is kezdtük rendbe hozni ketten, csak a férjem, aki melletted, általad, egy akaratgyenge roncs lett, testileg, lelkileg megrokkant, nem volt elég kitartó. Pedig már a küszöbön álltunk, néhány lépésre attól, hogy az életünket talán most először olyan boldogság ragyogja be, amiben sosem volt részünk, de te túlságosan nagy kísértés voltál.

Mert egy év sem volt elég ahhoz, hogy meglásd, hogy ez a férfi képtelen döntetni kettőnk között, a család vagy a kalandos új szerelem között, és nem láttad, hogy a kulcs egyedül a te kezedben volt. Nem láttad, hogy ment tönkre az élete, nem ismered eléggé, hogy tudd, ha igazán el akart volna hagyni minket, már rég megtette volna.

Nem gondoltad át, hogy kit milyen veszteség érhet ebben a játékban. Mit veszítesz te, ha elveszíted őt, és mit veszítenek a gyerekeink, és mit veszítek én, ha elhagy minket. És legfőképpen mit veszít ő, ha elhagyja a családját, az életét. És azt hiszem, azt sem gondoltad végig soha, hogy mit vennél a nyakadba vele, aki minden jó szeretkezés után keserűen ébredne másnap reggel, mardosó lelkiismerettel, bűntudattal, bánattal, hogy elhagyta a gyerekeit és a feleségét egy nőért.

A legkisebb veszteség mindannyiunkat, még téged is, akkor ért volna, ha erőt veszel magadon, és egyszer, kétszer, ahogy egyszer te írtad nekem egy smsben, százszor és százegyedszer is elküldöd, de ha elküldöd, közben nem mondod neki, hogy szereted.

A majd' 70 éves szüleink azon rettegnek, hogy melyikünk öli meg magát hamarabb, ő vagy én. A te szüleid mit szólnának ahhoz, ha lenne családod, és azzal egy nő azt tenné, amit te tettél a mienkkel? Mit szólnak ahhoz, amit te teszel a miénkkel? Persze egy elhanyagolt, szerencsétlen férjet sajnálni kell, és a feleség viselkedése feljogosít téged arra, hogy megadd szegénynek azt, amit otthon nem kap meg. De meghallgattad valaha a történet másik oldalát, ami egészen más, és mégis ugyanúgy igaz, mint amit te hallottál az elhanyagolt férjtől?

Z. mindig azt mondja, hogy te nem akarsz tevékeny részese lenni egy család széthullásának. Ez nagyon nemes lélekre vall. De talán nemesebb lett volna, ha kiszállsz ebből az egészből, amikor sírva könyörögtem neked, hogy add vissza a férjemet. Úgyhogy ne áltasd magad azzal, hogy nem voltál aktív részese a családunk széthullásának.

Ez igazából egy Újévi kívánság akart lenni, amit megúsztál volna egy smssel, ha nem bújsz egy titkos telefonszám mögé a "zaklatásaim" elől. Kár, hogy én nem menekülhetek a te zaklatásodtól, én nem oldhatom meg ilyen egyszerűen, hogy megszabaduljak tőled.

Ez a levél most tényleg neked szól, de ha még mélyebbre akarod taszítani a férjemet, nyugodtan küldd el neki ezt is, ahogy előzőleg tetted.

Én még soha senkinek ebben az életben nem kívántam rosszat, de neked azt kívánom, légy olyan nyomorult a következő évben, mint amilyenné mi váltunk miattad, mert keserű méreg vagy, ami elpusztít mindent.

Elfogytak a szavak, elfogytak a tettek, elfogytak a könnyek, egyszerűen minden elfogyott.

Elmúlt két hét. Azóta egyedül alszom. Volt már ez így május környékén, de akkor én döntöttem így. A magam választotta egyedüllét valahogy más volt, elviselhetőbb, bár egyáltalán nem volt könnyű az sem.

Most kibírhatatlan súlyként nehezedik a szívemre a közös, kihűlt ágy jéghideg üressége.

Annyira egyedül vagyok, mint még sosem.

És miközben éjjel egyedül vagyok, valami megmagyarázhatatlan okból, gyönyörű, békés estéket élünk át. Z. rendes időben hazajön, közös vacsora után fektetés, majd amikor a gyerekek már elcsendesedtek, minden este együtt vagyunk. Nevetgélünk, hosszasan beszélgetünk, hihetetlen béke és nyugalom van. Lefekvés előtt Z. hosszasan elidőzik a gyerekek ágyainál, megsimogatja őket, fogja a kezüket, de aztán sokszor egyetlen szó nélkül megy aludni a vendégszobába.

Aztán minden reggel, mielőtt még a gyerekek felébrednének, visszaviszi az ágyneműjét a hálószobába, mintha csak titkolni akarná előlük, hogy megint baj van.

A gyerekek pedig valamiért nem kérdeznek, de látom, hogy annak ellenére, hogy ezúttal semmit nem mondtunk nekik, érzik, hogy valami készül.

Zuzmó hetente 2-3 alkalommal meglátogat engem az én magányos ágyamban. Hajnal felé áttipeg hozzám, szorosan hozzám bújik, átölel és békésen alszik tovább. Ilyenkor persze mindig látja, hogy üres mellettem az ágy, és elég nagy már ahhoz, hogy értse, tudja, hogy ez így nincs rendjén. De nem kérdez, nem szól. És nem is ölel senkit, csak engem. Z. szinte minden nap kéri, hívja, hogy ölelje, szeresse őt a lánya, de ő női szolidaritástól, haragtól, vagy fogalmam sincs mitől vezérelve, nem is nagyon szól az apjához. Pedig egy 4 és fél éves lánynak nagyon kellene látni és szeretni a férfit az apjában, de ő ehelyett haragszik.     

Gyakran eszembe jut mostanában a Halálsoron című film. Az elítéltek élik mindennapjaikat a celláikban, tudják, hamarosan vége mindennek, de azért túlélik az egyik napot a másik után. Aztán egy napon különleges vacsorát kapnak. Az utolsót.

Hát, így vagyok valahogy én is. Nálam ugyan nem volt hivatalos ítélethirdetés, azért sejtem, hogy az én bírám milyen „büntetést” mér rám. De ahogy a halálraítéltek abban a filmben, én sem tudom, hogy melyik nap lép működésbe a rám váró villamosszék.

Nem tudom, hogy Karácsonyig, Karácsony után még két napig (Z. születésnapjáig) vagy Újévig lesz velünk.

De lehet, hogy addig sem, hiszen T.A.-nak néhány nap múlva születésnapja lesz. Lehet, hogy kell neki valami igazán nagy ajándék, ha már a római utazás nem jött össze.

Tényleg, miért is nem? Egyszer megkérdeztem Z.-t, hogy „Ugye nem fogsz vele elmenni Rómába?”. Erre azt felelte, ha nem akarom, akkor nem. Hát nem akartam, ő nem ment el, de ez nem olyan nagy dolog, hiszen Róma ott lesz még nekik akkor is, amikor Z. végleg kilép ezen az ajtón.

Most elindulok, hogy beszerezzek még néhány apróságot, hogy a hétvégén ragyogó díszekbe öltöztethessem a házat. Az utolsó közös Karácsonyhoz.

Én, aki mindig imádtam lubickolni az érzelmekben, aki hosszú évtizedeken keresztül szerelmes voltam a szerelembe, most magam lettem a racionalitás.

Próbálom méricskélni, elemezni a helyzetet, minden oldalról megvizsgálni, mi lenne, lehetne a jó megoldás.

Mert ha az érzelmeim irányítanának, akkor:

1. már beledöglöttem volna abba, hogy 24 óra alatt szerelmes-szeretett asszonyból eltaszított, megtűrt feleség lettem.
2. már hagytam volna, hogy eluralkodjon rajtam az a maró, gyilkos harag, amit kemény munkával elfojtok magamban.
3. akkor minden más helyett csak az az egy gondolat harsogna a fejemben, hogy „én szeretem a férjemet, ő is szeret engem, mit keres kettőnk között ez a nő!?”

Nos, mindezek helyett, én próbálok gondolkodni. Próbálom megérteni, hogy bár Z. is pontosan tudja azokat a dolgokat, amiket én mérlegelek itt magamban szüntelen, ő képtelen saját maga elé, az érzelmei elé helyezni bármit is, aminek köze van az észhez.

Tegnap este odáig jutottam, hogy egy táblázatba gyűjtöttem a történetünk szereplőit, és elkezdtem listázni, hogy ki mit veszít, ki mit nyer, ha egyik vagy másik felállás valósul meg. Ha Z. elhagy, vagy ha itt marad. Az eredmény nem meglepő, Z. és én mindenképp veszítünk. A legnagyobb vesztesek a gyerekek, ha Z. elmegy, a „csata” legkisebb vesztese, vagy adott esetben legnagyobb nyertese pedig mindenképp T.A., a nevető harmadik. (Bár jobban átgondolva nem hiszem, hogy egy ilyen helyzetben lévő férfi megkaparintása tiszta nyereség lenne bárkinek is, hiszen nincs az a szerelem, amit rövid idő alatt le ne győzne az a mennyiségű fájdalom, keserűség, konfliktus, ami elkerülhetetlen ilyen esetben.)

Persze ha nem én készítem ezt a listát, nyilván cserélődnek a tényezők, hiszen bármennyire is próbál az ember objektív képet festeni, más valóságban élek én, másban Z. és másban T.A.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy a képletem összességében szilárd lábakon áll, és alkalmazójától függetlenül a végeredmény így is, úgy is ugyanaz.

De ha a néha megengedem magamnak, hogy visszatérjek az érzelmeimhez a racionalitás mezejéről, akkor azt kell látnom, hogy tönkrementem megint.

Az arcom felpuffadt a sok sírástól, nem eszem és nem iszom, az egyedüli társam az üveg Valeriana az ágyam mellett, amelynek hatására álmatag derű lesz úrrá rajtam nappal, és megfelelő mennyiség bevétele után mély, álmatlan alvás zuhan rám éjjel. A hajnal mardosó hányingerrel és remegéssel ébreszt. A legrosszabb az a néhány másodperc, amíg az agyam normál üzemmódra kapcsol, és összerakja, hogy miért is vagyok egyedül az ágyban.

Ölelésre, vigasztaló szavakra vágyom, és egy kis engesztelésre. Z. ölelésére, az ő vigasztaló szavaira, és arra, hogy azt halljam tőle, ne haragudj!

A héten eljutottam arra az elhatározásra, hogy végre lerázom magamról ezt a gyanakvó, aggódó, féltékeny idiótát, aki lettem, és végre megtalálom a régi önmagamat. Azt a nőt, aki régen voltam, aki tudott örülni, nevetni, aki még a legrosszabb helyzetben is meglátta a jót, akinek volt türelme a gyerekihez, aki le tudott ülni játszani velük, akinek nem csak azon kattogott állandóan az agya, hogy hol, mikor csapják be, csalják meg, alázzák meg újra.

És volt is néhány óra, amikor elhittem, hogy ez mind lehetséges. Amikor elhittem magamnak, hogy bár érzem, tudom, hogy Z-ben még élénken élnek az emlékek, és gyakran viaskodik a még ki nem hűlt érzelmeivel, talán mégis kötődik már hozzám újra annyira, hogy le tudja győzni a múltat, hogy az igazán múlttá válhasson.

Csütörtök éjjel még boldogan aludtam el a karjában, miközben (tudom, kicsit beteges), T.A.-ra (Démon, ez az egyik választott beceneve), a volt szeretőre gondoltam. Arra, hogy milyen szánalmas lehet 42 évesen mindig másvalaki férje szeretőjének lenni. Arra, hogy mi baj lehet azzal a nővel, akinek „csak” ez jut, mert már korábban is egy hasonló helyzetben élt, csak ott az apuka 2 gyereket hagyott ott, nem hármat, és állítólag nem a „Démon” miatt.

Abban az édes, összebújós pillanatban azon járt az eszem, hogy vajon miért nem látható az iwiw adatlapján a családi állapota. Talán kínos vállalni, hogy egyedülálló? Vagy kínos vállalni, hogy kapcsolatban van, mert a kapcsolata másvalaki férje? Vagy kínos vállalni, hogy kapcsolatban van, mert akkor az összes pasi, akit egyszerre futtat, rádöbbenne, hogy nem ő az egyetlen balek, akit ez a nő szédít?

Aztán az jutott eszembe, hogy a giccses közhelyekkel teli adatlapján újabban feltűnt egy mondat, ami nyilván nekem szól. Informatikus tudósember lévén nyilván tudomása van róla, hogy néha megnézem az adatlapját, és a legutóbbi ilyen alkalom óta a magamról rovat első sorában feltűnt egy valami ilyesmi mondat, hogy nagyon sajnálja, hogy olyan szánalmasan üres az életem, hogy az ő adatlapját kell nézegetnem, és jó szórakozást kíván hozzá.

Akkor arra gondoltam, írok egy megjegyzést valamelyik képéhez, hogy dehogy szánalmas és dehogy üres, csak nem árt figyelni a ribancot.

Akkor, bármilyen furcsán is hangzik ez, a férjem ölelő karjai közt ezek édes, mosolyt fakasztó gondolatok voltak.

Aztán jött péntek 13. Még újragondolni is hosszú lenne azt a napot, nemhogy leírni. A lényeg, hogy egy szeretkezéssel befejezett nap után teljes békében váltunk el, az egyedüli konfliktushelyzet az volt közöttünk, hogy Z. állítólag hivatalos volt egy búvártársaságos összejövetelre, amire én is szerettem volna elmenni vele, hogy végre előléphessek a Columbo fantomfelesége szerepből, de ő ezt láthatóan nem akarta, mondván, a többiek is egyedül mennek.

Életem leghosszabb, estéje következett ezután, amikor is Z. már délután fél 5-kor nem válaszolt a hívásomra, éjfél körül pedig már annyira kétségbeestem, – bár a szívem mélyén tudtam, hogy valahol nagyon is jól van – hogy már a mentőknél kerestem, hogy nem volt-e az ő nevét viselő balesetessel dolguk aznap este.

Aztán fél kettő felé, amikorra már vagy 15 nem fogadott hívása, és megszámlálhatatlan kétségbeesett sms-e volt tőlem a telefonján, végre fogadta a hívásomat, akkor már útban volt hazafelé.

Soha nem tettem még ilyet, de amikor hazaért a kertkapuban vártam. Látni akartam, ahogy kiszáll a sofőr mellől, és meg akartam lesni, hogy mit vesz ki az autóból, mit csinál a telefonjával, mielőtt bejön a házba. Aztán arra gondoltam, hogy ez a leskelődés mégiscsak szánalmas, ezért inkább előléptem a sötétből.

Iszonyatos félóra következett, egy goromba, üvöltöző, agresszív, magát részegnek tettető, de korántsem annyira részeg ember dobálta szét a holmiját a nappaliban, megint mindenért engem hibáztatva.

A kanapén töltött két óra nyugtalan alvás után annak a tétova mozdulatnak a kínzó képével ébredtem, amit Z tett, mikor kiszállt az autóból és meglátott engem. Tudtam, hogy ha kimegyek, és benézek az autóba, megtalálom a bizonyítékot arra a dologra, amelynek létezéséről kétségbeesve próbálok nem tudomást venni már hosszú hetek óta.

Hát nagy levegőt vettem, remegő lábbal és kézzel kimentem. Még csak kutatnom se kellett. Az anyósülés előtt feküdt három összehajtogatott papír.

Az első egy repülőjegy foglalás a férjem és T.A. nevére Rómába.

A második egy internetről letöltött albérlethirdetés.

A harmadik, valami távoli egzotikus sziget fotói alatt néhány nyálas mondat arról, hogy T.A. hol szeretne élni (nyilván az én férjemmel).

Talán ilyen lehet, amikor nagyfeszültség rohan át az ember testén, de azt az érzést legalább nem éli túl a szerencsétlen.

Még csak azt sem mondom, hogy megdöbbentem, mikor kihajtogattam a papírt, és elolvastam ezt a szennyet.

Valahogy bebotorkáltam a házba. Úgy éreztem, mintha egy gyorsvonat száguldott volna át a testemen, minden életet kitépve és elragadva belőlem.

De a kiürült test még lélegzett, az agy még zakatolt, hát tennem kellett valamit.

Kedvesen felsimogattam Z-t álmából, amikor magához tért, megkértem, hogy akkor talán mesélje el, hogy hol is járt az elmúlt éjjel. Ott, ahol mondta.

Rendben, és mi van T.A.-val?

Megvan. Mármint magában, neki nincs vele dolga, nem is tud róla már hónapok óta.

Igen? – dugtam az orra alá a párnám alá rejtett papírokat – Akkor ezt mivel magyarázod?

Azzal magyarázta, hogy hónapokig próbálta elnyomni magában az érzéseket, de nem tudja (TRY FUCKING HARDER, YOU SON OF A BITCH!!!!), mert szereti őt, és kiderült, hogy T.A is szereti, és kettejük között jobb a kémia, mint köztünk.

Azóta megszámlálhatatlan nyugtatót és fájdalomcsillapítót ettem meg, hogy túléljem, hogy ne rohanjak ki a világba üvöltve, hogy ne törjek-zúzzak, hogy el tudjam viselni azt a fogvacogtató jeges rémületet, ami a szívem köré záródott abban a percben, amikor megkaptam a válaszokat az elmúlt hetek fel nem tett kérdéseire.

Ha most visszaolvasnám magam, egyértelmű lenne, hogy azok után, amiket leírtam mostanáig, csak felkerült az i-re a pont.

De ott volt München, ott volt a közös nyaralás, ott volt minden nap, ami nem múlt el ölelés, simogatás, meghitt beszélgetés nélkül. Ott volt, hogy Z. nem ment el mellettem anélkül, hogy megsimogasson, hogy nem múlt el nap úgy, hogy ne kapjak valami aprócska bókfélét.

Persze, hogy tudtam, hogy Z.-t is kísérti még az emlék és az érzés, hiszen olyan friss még minden. Persze, hogy nem ért váratlanul.

És mégis hihetetlen, felfoghatatlan, érthetetlen számomra ez az egész.

Szeretem őt. Ő szeret engem. Van három közös gyerekünk, kicsik, imádják az apjukat.

Van egy gyönyörű házunk, egy gyönyörű életünk, aminél persze, hogy biztos lehetne jobb neki is, meg nekem is, mert jobb mindig mindennél van. 

De tényleg olyan ez, mint egy új autó? Megveszed, imádod, használod egy ideig. Minden jó benne, elvisz A pontból B-be, semmi baj nincs vele.

De ahogy múlik az idő, észreveszed, hogy kicsit már kopottabb, és vannak szebbek, újabbak, jobbak. Megdobogtatja a szíved egy új, egy másik, de azért az a régi még mindig működik.

Aztán már kicsit többet zörög-csörög, kicsit többet KELL költeni rá, FOGLALKOZNI VELE, HOGY UGYANÚGY MŰKÖDJÖN, mint régebben.

Ha autó lennék, fájna a motorom, hogy túl akarnak adni rajtam, hiszen teljesen jó vagyok én még, elpöfögök még hosszú-hosszú évekig.

De én nem autó vagyok, amit lecserélnek, ha jön egy jobb modell.

Esküt tettünk, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Hogy elfogadjuk egymást és a gyerekeinket, akikkel megajándékoz bennünket a sors.

Minden, de minden működik köztünk. Szeretjük egymást. Ezt nem én állítom, Z. is egyetért velem ebben.

Imádom a sült gesztenyét, ennek következtében több sebből vérzek, mert akárhogy is próbálom, nem jövök rá, hogy hogy lehet úgy megsütni, aztán megpucolni, hogy a kezem ne gyilkoljam le teljesen. Így aztán minden ujjam sebesült, a körmeim pedig egyenesen romosak, ráadásul építkezés is van, és persze a minden estét kitöltő szutyoktalanítás sem segít rajtuk. Erre lenne jó a műköröm, az mindent kibír.

Franczi tegnap gyönyörű új, koromfekete, az ég felé kunkorodó szempillákkal jelent meg nálam. A sajátja, a régi, rövid, egyenes, nem annyira fekete. Franczi szeme egy kicsit viszket tőle, mert ezek a szép új pillák korábban egy nyúl bundájának voltak részei, de Franczi dacolva az allergiával mindent kibír, a műszempilla pedig biztos jó valamire.

Z. a világ legaranyosabb férjeként viselkedik, engem mégis még mindig gyötör a kétely, hogy az, amit ő mutat, mennyire valódi.
Egy ügyes műkörmös egy-két óra alatt csodás, valódinak látszó körmökkel helyreállíthatná a romos kezeimet.
Franczi tekintetén láttam tegnap, hogy valahogy olyan furcsán szép, de amíg nem mondta, hogy nyúlszőrt lenget a szél a szemein, nem jöttem rá, hogy valami nem igazi rajta.
Az is olyan furcsán szép, ahogy Z. viselkedik velem az utóbbi napokban; kedves, figyelmes, újabban már házias is.

Én mégsem tudok megnyugodni, mégis minden nap azon zakatol az agyam, hogy mikor derül ki, hogy amit látok, az nem valódi. Hogy egyszer csak kiderül, hogy esténként azért olyan fáradt, hogy mikor bebújok mellé az ágyba, már csak aludni van ereje, mert közben megint valahol valaki mást ölel helyettem. 

Hétvégén gyönyörű ajándékokat, és csodaszép virágokat kaptam.
Nem vagyok az a nő, igazán nem, akinek soha semmi nem jó, vagy soha semmi nem elég. Mégis, amikor megkaptam a boldogságosan gyönyörű virágokat, azt láttam, hogy nincs köztük egyetlen szál vörös rózsa sem, és igazából az idejét sem tudom, hogy én mikor kaptam olyat utoljára.
De mivel tényleg nem vagyok az a nő, akinek soha semmi nem jó, vagy soha semmi nem elég, ráadásul szeretem praktikus oldalról is értékelni a dolgokat, átgondoltam, hogy egy vörös rózsa novemberben fájdalmasan gyorsan hervad el.  

És mégis, azóta is kísért a gondolat, hogy vajon az a másik mikor kapott vörös rózsákat utoljára…  

Vannak nagyon jó, nagyon szép, akár eredetinek látszó műdolgok, amiknek segítségével olyan képet festhetünk magunkról, vagy legalább közelíthetünk ahhoz, amilyenek lenni szeretnék. Apró csalások ezek, mégis olyan erőt, magabiztosságot meríthetünk belőlük, amely egy kicsit igazán megszépít bennünket.
De ezek külsőségek, viselésük sem nekünk sem másnak nem okoz fájdalmat. Ha azonban a szívünkre, lelkünkre húzunk álságos maszkot, azzal előbb-utóbb biztosan megbántunk valakit.

Az én valódi szívem több hamisságot már nem bír el.

Érzem, lassan kicsúszik a lábam alól a talaj, ahogy apránként elvesztem a kapcsolatot a valósággal. Egyre kevésbé tudom, hogy az, amitől rettegek, csak a képzeletem szüleménye, vagy a keserű valóság. Éjszakáként sokszor néma sikollyal az ajkamon ébredek a gyötrő rémálom után, amelyben megint egyedül vagyok, magányosan, kiszolgáltatottan, reményvesztetten. Aztán órákig forgolódom, kínlódok ébrenlét és álom határán, és ilyenkor még kevésbé tudom, hogy a megbomlott agyamban zakatoló gondolatok, az apró jelekből, érzésekből összeálló kényszerképzetek csak a múlt kísérteteti-e, vagy a jelen élő, hús-vér szörnyei.

Amióta Z. visszajött, nem kutatok, nem keresgélek, fejemet a homokba dugva próbálok hinni, bízni. De ez az önként vállalt vakság valahogy sokkal érzékenyebbé tett, valahogy sokkal jobban érzem Z. minden rezdülését, mint eddig bármikor. Ma délelőtt teljes nyugalomban tettem-vettem, a gondolataimat és energiáimat is lekötötte a rám váró temérdek feladat, amikor – nem is tudom igazán megfogalmazni – hirtelen, a semmiből mintha az agyam minden sejtje egyszerre kezdte volna kiabálni Z. nevét. Egyetlen rövid másodperccel később pedig felcsendült a telefonomon az a zene, ami az ő hívásait jelzi. Rémülten vettem fel a telefont, mert még javában fallabdáznia kellett volna, és szinte megkönnyebbültem, amikor csak azt közölte velem, hogy megsérült a lába. Ez persze nem nagy dolog, bár sokszor viccelődött már azon, hogy ha éppen utazik valahová, én pedig már nem győzöm kivárni, hogy felhívjon, hogy épségben megérkezett, általában pont a megérkezése pillanatában hívom fel, mintha csak látnám, hogy merre jár.  

Nos, nem látom, de valahogy érzem. Érzem a csontjaimban, a zsigereimben, hogy nem csak a múlt kísérteteivel és nem csak a „zöld szemű szörnnyel” harcolok. Érzem, hogy van valaki, van valami, akit, amit titkol, érzem, hogy nem őszinte, és érzem, hogy egyre kevésbé tudom ezt elviselni.
Mert, igen, rettegek attól, hogy elveszítem őt. Mert, igen, megalázónak érzem, hogy becsapnak, még akkor is, ha esetleg egy – most még – csak ártatlan, beszélgetős, barátkozós kapcsolatról van szó. Mert aki egyszer megégette magát, többé nem tud, nem akar a tűz közelében élni. Mert szeretem.

Pár évvel ezelőtt, egy ismerősöm teljes meggyőződéssel, állította, hogy szerinte az élete során minden nő legalább egyszer komolyan eljátszik az öngyilkosság gondolatával, a legtöbb pedig kísérletet is tesz rá. Akkor én végtelen magabiztossággal, a világ legstabilabb, legerősebb nőjének gondolva magamat, szinte kinevettem, amikor azt válaszoltam, hogy én például soha.

Ma már egyáltalán nem vagyok olyan erős. Stabil? Még kevésbé.

A hosszú hétvége egyik napján túráztunk egy jót. A gyerekek imádták, ahogy a ragadós, cuppogós, cipőt a lábakról lehúzni akaró sáros hegyen meneteltünk felfelé. A legkisebbek felnőtteket megszégyenítő tempót diktáltak, és szinte kivirultak attól, hogy sokan vagyunk együtt gyerekek, felnőttek, barátok, mi és a természet. Én is nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy Z hol elismerően pillant rám, hol aggódva kérdezi, hogy hogy bírom a tempót, pedig aggodalomra semmi ok nem volt, hiszen jól bírtam, nem volt semmi nem bírható. Tény, hogy én nem vagyok a „természet lánya”, ahogy a kicsi lányom aposztrofálja saját magát, de attól még egy kis kirándulást túlélek, sőt élvezek is. Csak épp miután engem azon kívül, hogy apám néha elvitt hóvirágot vagy ibolyát szedni az erdőbe, soha nem vittek kirándulni, sőt, ha magam akartam menni, legtöbbször visszatartottak, így a természetjárás, a túra nem vált részemmé, testi – vagy lelki szükségletemmé. Én inkább megtanultam értékelni az otthon melegét, és elfoglalni magamat a négy fal között.  

Miután nyakig sárosan megebédeltünk a Szent Orbán fogadóban, a lefelé vezető utat már kisvonattal tettük meg. A tömött vagonban megszámlálhatatlan gyerek zsúfolódott össze. A mieink még itt is jól bírták a gyűrődést, habár a kétéves Nati félúton szinte ájultan feküdt el az anyja és nagynénje ölében.
A mellettem ülő, nem a csapathoz tartozó anyuka viszont, a Natival napra pontosan egyidős kislányával végigkínlódta az utat. A kislány ötpercenként változó okok miatt torkaszakadtából üvöltött egy órán keresztül, szupertoleráns anyukája pedig türelmét soha el nem veszítve szegült ellen a gyerek minden kívánságának, és elvei mellett kitartva végigharcolták az utat.
Én meg rég elfelejtve a kétéves kori küzdelmeket, csendben azon gondolkoztam, hogy én hogy oldanék meg egy hasonló helyzetet.
Előfordul, hogy az ember igenis kénytelen feladni az elveit (pláne, ha ennek az egyetlen negatív következménye az, hogy a gyerek összesározza magát, meg engem is, mert ebben az adott esetben a nyüglődés legnagyobb része e problémakörre koncentrálódott), de én a magam részéről mindig igyekeztem az ilyen helyzeteket eleve elkerülni.
Persze ez sem volt tökéletes megoldás, hiszen ez is hozzájárult ahhoz, ahogyan a dolgaink alakultak Z.-vel.

De nekem ne mondja senki, hogy akár a szülő, és főként a gyerek számára élvezetes egy olyan program, ahol a gyerek az ideje nagy részét azzal tölti, hogy üvölt, mert éhes, fáradt, fázik, melege van, ülni akar, de állni kell, pihenni akar, de haladni kell, szomjas, és kell a cumisüveg. De jaj, azt anyu nem hozta el, és néz rám bocsánatkérőn, hogy a két gyerekkel annyi cucc van, és az valahogy otthon maradt.

Na igen Z-vel éveken át járkáltunk hatalmas batyukkal, mert három gyerekkel is rengeteg cucc van, pláne ha a háromból kettő babakorú egyszerre. A rengeteg cucc be- és kipakolása helyett én – a kelleténél lehet, hogy gyakrabban – az itthon maradást választottam, mert nekem nem kellett elmennem itthonról ahhoz, hogy történjen velem valami. Sőt, az elmúlt 9 év alatt néha kimondottan jól tudott (volna) esni, ha tényleg nem történik velem semmi.

Da amíg én itthon, a szárnyaim alatt melengettem a fiókáimat, Z korpa közé keveredett.  Megtalált egy csomó olyan embert, akik már rég elfelejtették ezt az életmódot, és lassan az unokáikat fogják terelgetni, vagy soha nem is ismerték, mert valamilyen okból nem született gyerekük.

A gyerekkorom örökös feszültséggel telt a szüleim állandó veszekedései miatt. Talán ennek köszönhetően alakult ki az a jó(?) szokásom, hogy nem szeretek, nem tudok haraggal ágyba bújni, úgy elaludni. Így aztán a múlt csütörtökön is, amikor hiába könyörögtem (szó szerint) Z-nek, hogy „hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra”, a végén, mikor előkerült, a halaszthatatlan dolga után, még én kértem bocsánatot, hogy ingerülten beszéltem vele. Azóta csend van, és szinte minden napra jut egy-két igazán jó pillanat, amolyan kedves, baráti gesztus, de én ennél azért többre vágyom.

Arra, hogy a szavaim, tetteim, érzéseim, a vágyaim és a könnyeim ne ússzanak el súlytalanul a semmibe. Hogy ne bántsanak, vagy ha mégis, akkor a sérelmeimért legalább jöjjön néha valami kis engesztelés. És leginkább arra, hogy ne csak akkor öleljenek, ha én kérem, kezdeményezem az ölelést.

Itt van ez a mai este is, amikor várom haza, mint a messiást, majd amikor már sokadszor hívom, mert tudom, hogy már javában úton kéne lennie hazafelé fallabda után, közli velem, hogy ő majd ekkor meg akkor, és most még ide meg oda. Pont mint egy gyerekkel egy felnőtt, és hiába könny, szép szó, vagy csúnya, a dolgok már eldöntettek, nincs beleszólás, ellenvéleménynek helye nincs.

Hosszú, nagyon hosszú út az, ami előttünk áll, és nem tudom, hogy valaha elérünk-e a végére.

Most akkor megyek és iszom egy félig üres pohár valamit.

Nem vagyok fanatikus hívő, mostanában mégis elkezdtem hinni abban, hogy valami felső erő vagy hatalom küldi rám az utóbbi hónapok kínjait, pusztán azért, mert olyan határokat léptem át, amelyek sok-sok ember békés, punnyadt életének nyugalmát veszélyeztetik.
Elkezdtem hinni abban, hogy ha fegyelmezett, „jókislányként” élem az életem, én is visszakapom a kis békés, punnyadt életem nyugalmát. Vagy valami jobbat. Egy mozgalmasabb, színesebb, boldogabb valamit.
Elkezdtem hinni ebben, mert voltak erre utaló jelek. Egy darabig úgy tűnt, ha lemondok érzésekről, amik nekem fontosak, ha nap mint nap megküzdök a feszítő vággyal, ha visszafogom magam minden alkalommal, mikor már annyira hiányzik az a fajta kedvesség, amit csak egyetlen helyen mérnek ezen a világon, mint a levegő, akkor mintegy jutalmul, visszakapom az életemet, a békét, a nyugalmat, valami jót, amit mindig birtokolnom kellett volna.

Mostanság kezdek rájönni, hogy mekkorát tévedtem. A szar dolgok a legjobb szándék, a legjobb jókislányság ellenére is megtörténnek.